A Szadai Tájház

Ugyan 2019-ben volt a tájház „hivatalosan” 10 éves – ekkor kapta meg működési engedélyét, de története korábban kezdődött. Az 1970-es évek végétől kezdődött a hagyományos paraszti élet tárgyainak gyűjtése, elsősorban Cziberéné Szító Mária tanítónő tevékenysége folytán. Néhányszor kiállítás is készült belőlük, majd a 90-es évek közepén megnyitottuk az első tájházat egy egyszoba-konyhás kicsi házban. A berendezés nagyjából megfelelt az autentikus enteriőr elvárt képének, de szerepelt a kiállított tárgyak között több egyéb, falumúzeumba illő anyag is. Évek alatt a ház állaga leromlott, a nedves falakon több papír alapú tárgy tönkrement. A ház javításával az jelentett gondot, hogy az magántulajdonban volt, a község csak használatra kapta meg.

Az épület és a kiállítási anyag

2oo8-ban az önkormányzat a tájház céljára megvásárolt Szada közepén egy középparaszti portát, s némi felújítás-átalakítás után 2009-ben itt nyitottuk meg a műfajában is „letisztított” gyűjteményt.
Az U alakú épületegyüttes főépületében az „első szoba” és a konyha egy református középparaszti család berendezését tartalmazza, a „hátsó szoba” időszaki kiállítások helyszíne. Ezt kamra követi, majd a valamikor istállónak is szolgáló padlásfeljáróban helyeztük el a cipészműhelyt. A ház végében mezőgazdasági eszközeink egy része látható. A telket támfal zárja, itt a színpadként is használható. Az udvar felé nyitott fészerben áll a rekonstrukcióként épített kemence. Az U alak másik szárnya a támfal alatt nagy kincsünkkel, a használható kovácsműhellyel, kezdődik, majd a volt garázs helyében kialakított vizesblokk és raktár, majd a régi nyárikonyha helyén kézműves műhely van.
A nyárikonyha mögötti ólakban kapott helyet a mezőgazdasági eszközök másik halmaza. Építészeti ritkaság a vájt pince, melynek szellőzését eddig nem sikerült megoldanunk.
Az udvaron a faelemek rekontsrukciójával visszaállítottuk a kerekes kutat.

A hagyományos tájházi tárgyak mellett három szép fotókollekciót őrzünk. A Néprajzi Múzeumban találtunk rá a múlt század első évtizedéből a jeles gödöllői fényképészmester, Hirling Ernő szadaiakat ábrázoló képeinek üvegnegatívjaira. A második a két évtizeddel későbbi sorozat, melyet Gönyey Sándor etnográfus készített, míg a harmadik anyag két ma élő gödöllői fotóművész, Fuszenecker Ferenc és Lőrincz Ferenc portrésorozata az ezredforduló idős szadai arcairól. A fényképsorozatokat megjelentettük a Tájházi Füzetekben.

Korábban minisztériumi pályázat tette lehetővé a porta szükséges átalakítását, majd a Kotányi-pályázat segítségével újította fel a a gödöllő Mezőgazdasági Eszköz és Gépfejlődéstörténeti Szakmúzeum a tájház máig gyarapodó mezőgazdasági eszközeit, kisgépeit.

Állandó rendezvények

A tájház működését tekintve az évek alatt kialakultak a fontosabb rendezvények. Ezek az évnyitó tájházbarát összejövetel, a Tájházak Napja, a tájházalapító Szító Mária emléknapja, a hagyományos aratás, a nyári hímző és szövőtábor, részvétel a település más helyszínein történő szüreti mulatságában és falukarácsonyán. Évek alatt kialakult és egyre bővül a segítők tábora.
A rendezvényeken különféle hagyományos szadai ételek készülnek. Sokan elhoznak egy-egy üveg saját bort, saját pálinkát, többféle süteményt.
A szadai népi együttes tagjai közül többen megtanultak valamilyen kézműves foglalkozást, azt tanítják a gyerekeknek, rögtönzött táncházzal, népdaltanítással színesítik az együttlétet, az egészen kicsi gyerekektől az idősekig, helyiektől az ide kirándulókig jól érezzük magunkat. Kiváló kovácsmesterre találtunk az ikladi Dezső Gergelyben, a műhelyben sokan kipróbálják magukat mind nagyrendezvényeink mind iskolás csoportok látogatása alkalmából.

A tájház szerepe a település életében

Szada népessége több mint kétszeresére nőtt az utóbbi évtizedekben. Sokan jöttek ki Budapestről, sokan az ország különböző területeiről, Erdélyből választották lakóhelyül ezt a fővároshoz közeli, szép fekvésű települést. A tájháznak szerintünk ebben a demográfiai történetben kettős szerepe van.
Egyrészt fontosnak tartjuk, hogy a hagyományos település értékei ne vesszenek el, a régi szadai családok továbbra is otthonosan érezzék magukat. Másrészt az újonnan beköltözők is tapasztalják, hogy nem szétesett agglomerációs vidékre kerültek, hanem egy még mindig élő, szerves közösség fogadja itt őket, melynek tagjaivá válhatnak, ha úgy kívánják. Vannak jelek, miszerint mindkét törekvésünk mutat némi eredményt.