,,Nyomot hagyott közöttünk”
Életének 86. évében június közepén elhunyt Nádas Péter, a szadai közösség megbecsült és szeretett alakja, aki sajátos hangvételű és stílusú írásaival lapunkat is megtisztelte az utóbbi években. Ebben az összeállításban rá emlékezünk.
Nádas Péter 1938-ban született Székesfehérváron, gimnáziumi tanár szülők harmadik gyermekeként (és további négy testvére is született). A második világháború már Budapesten érte őket. Itt érettségizett 1957-ben, ezután felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára. Már az első évet sem fejezhette be: lekáderezték, és kiderült, hogy a család ,,politikailag megbízhatatlan”: rendszeresen jártak együtt misére. Orvostanhallgató nővére és az építészmérnöki karon tanuló, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségében aktív bátyja Nyugat-Európába menekült a várható megtorlás elől. Ezután néhány évig filmgyári világosítóként kereste a kenyerét, majd a családalapítás után kertészmérnöki diplomát szerzett a Kertészeti Egyetemen. Ekkor már Gödöllőn dolgozott a Mezőgazdasági és Gépkísérleti Intézetben, és itt is élt a családjával. A rendszerváltás után előbb falugazda, majd a Földművelésügyi Minisztériumban főtanácsos lett, innen is ment nyugdíjba. Szadára 2003-ban költözött; itt 1979 óta volt ,,birtoka” az akkor Várdomb, később ,,i” toldalékkal bővült nevű utcában. Halála előtt öt héttel költözött – már igen legyengült testi, de szinte fogyhatatlan szellemi erőben – a gödöllői Tessedik Sámuel Evangélikus Idősotthonba. 2024. június 19-én búcsúzott az e világi léttől.
„Apró gyerekkorom óta kertben élek. Saját kertet 60 éve művelek. A gimnáziumi érettségi után kertészeti technikumi végzettséggel jutottam a Kertészeti Egyetemre. Huszonhat évig dolgoztam a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézetben. Gyümölcstermesztési, szőlőfeldolgozási és borászati, valamint a szántóföldi zöldség- és dohánytermesztés gépi technológiáinak kidolgozásában vettem részt. Külföldi szakmai és tanulmányútjaim: Irán, Szlovákia, Ausztria, Bajorország és Anglia. Nyugdíjazásom előtt hat évig a Földművelésügyi Minisztériumban szolgáltam.” (Nádas Péter saját magáról.)
„Péter gondolkodó, tépelődő, mindent, amivel foglalkozott, saját szempontrendszerében érteni akaró, minden ötletében eredeti, sőt különc ember volt. Gyermekkorától mindent »magadul« akart megoldani, ugyanakkor a segítségnyújtás mások számára megelőzte saját érdekeit. Ugyanígy tett azokért a közösségekért, amelyekben megfordult. Búcsúzó szavaiban a jelen politikai helyzetet úgy foglalta össze: ezek a sátán mesterkedései. Védekezni ellene csak úgy tudunk, ha kis közösségeinkben összefogunk. A család számára is azt üzente: »Gondolkozzatok, és minél sűrűbben találkozzatok, hogy segíteni tudjatok egymásnak.«
Elképesztő volt a magyar nyelv iránti figyelme, az életet és a világot jobbító szándéka, akarata. Az volt a legmegrázóbb, amikor egyre-másra lemondott a terveiről, de ez igazán csak az utolsó hetekben volt tapasztalható. És egyre többször mondta: »Ne aggódj! Te mindig aggódsz! Az nem a te dolgod, ne foglalkozz vele!« A konoksága is megrázó volt, meg az is, hogy mindennek ellenére hálás volt a figyelemért. A rengeteg ismerőssel, baráttal pedig bármilyen témában hosszan tudott beszélgetni.
Nagyon sok tudást és tervet vitt magával. Kicsit a közös gyerekkorunk egy darabját is. A családban neki volt a legmegbízhatóbb memóriája, mindenre pontosan emlékezett, és sok dolog van, amiről jó lenne még megkérdezni. Bár az utóbbi időben már arról szeretett csak beszélni, amit ő tartott fontosnak: hogyan kellene élni, hogyan lehetne jobbá tenni a világot.
Nem dicsekedett gyerekeivel és unokáival, de nagyon büszke volt rájuk (ezért is várt el sokat tőlük). Ragaszkodott a szadai közösséghez, benne a jó barátaihoz és a szomszédaihoz. Fontos volt számára a hit. Örömet okozott neki, hogy (baráti segítséggel) betegen is részt vehetett a vasárnapi miséken.” (Testvérei, László, Anikó és Krisztina közös visszaemlékezése.)
„Péter Bácsi. Így, nagybetűvel. Avagy bötűvel, ahogyan ő szokta volt mondani. A kórus indulásától jött – ha fújt, ha esett, ha zuhogott, ha tikkasztó meleg, vagy kucsmás hideg téli este volt. Olyankor fejlámpát tett fel, hogy hazalépegethessen, mert hát sokáig nem engedte magát hozni-vinni. Pedig mindenki sejtette, hogy túl van már jócskán a hetedik évtized közepén, de sosem árulta el, mennyi lehet az éveinek száma. Ám ökológiai életszemléletéből nem engedett, a zene rezgése is éltette. A basszus szólamot erősítette egészen az utolsó évig, amikor is már nagyon nehezére esett minden mozdulat, de ezt hősiesen titkolta. Tervezte, hogy egy kedves kardiológussal még ezt meg azt megkonzultálja, s majd ősszel...
Pedig sok éven keresztül zengte velünk azt a sok-sok merítést a vegyeskari repertoárból, amit szinte kivétel nélkül ismert. Szerette a latin szövegeket, szívesen fogadta bármely ország nyelvét, még az afrikai dialektusokat is. Pedig ő igazán az ősi, tiszta magyar szövegekben tudott megmártózni, akkor is, ha a dallam más népek kultúráját tükrözte. Még a megzenésített verseket is szívesen dúdolta, de a Kallóst búcsúztató »Fordulj kedves lovam«, az volt az igazi számára.
Megvendégelte a kórustagokat a maga építette házának csodás kertjében, ahova segíteni szerettünk volna menni. De hát minden olyan tökéletes volt, a szélben hajladozó kalászok, a dús gyümölcsfák, a zöldségfélék, a szőlő, a bokrok. Mesebeli. A hangja is éltette a növényeit, a gondoskodásán túl. Csakis tiszta forrásból.
Sokat emlegettük, emlegetjük. A kedvéért és csak neki majd elénekeljük Kodály Stabat Materét. Biztosan örülni fog, hogy sikerült ezt méltó módon előadni – nem vele, de neki.” (Unger Róbertné, Zsuzsa – Szadai Szólamok Nagyközségi Énekkar.)
„Nádas Péter szép ember – gondoltam, mikor köztünk járt –, harmónia van a megjelenésében, nyugalom és béke veszi körül, megbízható tagja a kórusnak, időben érkezik, figyelmesen gyakorol, jó társ. Világosan megfogalmazott értékek mentén éli az életét, szépen beszél, vicces, verseket ír, köztük haikukat is. A magyarság értékeit megbecsüli, szereti a zenét, nem rátarti, szívesen tanul – akár gyerektől is – citerázni és szép népdalokat énekelni, figyelmes és udvarias, lelkes és lelkiismeretes. Elszomorodtam, mikor láttam, hogy elindult a nagy úton tőlünk másfelé. Azt gondolom, hogy amikor utolsó lélegzetét csendesen kifújta, lelke gyönyörű pillangóként röppent fel a bódult nyári mezők fölé. Milyen szép itt minden – gondolhatta –, s mily jó volt itt lennem!” (Mácsainé Verók Irén – Szadai Szólamok Nagyközségi Énekkar)
„Közösségi ember volt, aki egyszerre látta és élte a közösségek társadalmi, gazdasági, teremtésvédelmi, lelki és kegyelmi jelentőségét. (Már majdnem leírtam a pszichés és a spirituális szavakat, de aztán rám kacsintott odaföntről, mondván: »Van ezekre magyar szó is, Gábor.«) A mi közösségünk már nagyon régóta elképzelhetetlen az ő lelkes, figyelmes, cselekvő szeretete nélkül. Ez most is így van, és így is marad, csak most már az Úr mellől kíséri figyelemmel szeretett közössége útját. Nyomot hagyott közöttünk, tanított, leginkább az életével. Nevelt arra, hogy a közösségért érdemes áldozatot hozni, hogy nem a kényelmes élet boldogít, hogy anyagiakban a kevesebb nemcsak hogy elég, hanem sokszor több is. Sokat tanultam tőle, és sok támogatást kaptam tőle, megerősítő szavakat, mosolyokat, mindig a legjobbkor. Hálás vagyok, hogy ismerhettem!” (Borbáth Gábor – szadai római katolikus közösség)
„Vasárnaponként találkoztunk, együtt mentünk a templomba. Még nem igazán fogom fel, hogy a vasárnapi randevúknak vége. Sosem volt rosszkedve, mosolyogva szállt be az autóba, és a néhány perces út alatt is rengeteg dolgot meg tudtunk vitatni. Beszélgettünk családról, kertről, a Bibliáról, autókról (arról inkább csak ő beszélt), és a régi szép időkről, emlékekről, fiatalkori csínytevésekről. Alázattal és méltósággal viselte a test elmúlását, és teljes hittel tudott ráhagyatkozni Istenre. Példát mutatott nekünk. Megmutatta, hogyan higgyünk, hogyan legyünk kedvesek, hogyan legyünk alázatosak, hogyan öregedjünk. A vasárnapi templomba indulásokban most ott tátong a hiánya.” (Tajta Ágnes – szadai római katolikus közösség)
„Július 12-én vettünk búcsút Nádas Pétertől. Büszke vagyok arra, hogy a barátja lehettem. Igaz magyar ember volt. Szerette és becsülte a földet. Eszerint élt a Várdombon, »speciális« kis birtokán. Igyekezett mellőzni a közüzem »áldásait«. Aki kért tőle, kevés búzájából kapott »Luca búzát«. Nekem maradt pár szem. Így december 13-án elvetem, a karácsonyi asztalon zöldülhet Péter emlékére. Szeretettel gondolok rá.” (Dr. Tax Vladimirné)
Szada Nagyközség Önkormányzat is búcsúzik Nádas Pétertől! Kegyelettel emlékezünk rá!
Összeállította: Monok Zsófia, Nádas Csaba, Raffai Ferenc