A maximalizmus mintaképe

A tavaly elhunyt id. Török László kapta 2026-ban a szadai díszpolgári címet. Fiai szerint nagy teherbírású személy volt, aki csak néha engedett meg magának némi lazítást.

Rendhagyó írás következik. Lapunkban hagyományosan interjút készítünk az adott évben díszpolgári címmel elismert személynek, aki a karrierjéről, addigi életútjáról mesél nekünk, áttekintve azt, hogy miért is érdemelte ki Szada legmagasabb kitüntetését. 2026-ban azonban nem élő személynek ítélte oda ezt helyi képviselő-testület, hanem posztumusz elismerésként a 2025. július 31-én elhunyt Török Lászlónak, aki 1994 és 2019 között volt a szadai képviselő-testület tagja, illetve a pénzügyi bizottság elnöke.

Így megkerestük a családot, azt kértük, idézzék fel a családfővel kapcsolatos legszebb, legérdekesebb, legemlékezetesebb pillanataikat. Ugyanis az a díszpolgári cím átadásakor elhangzott méltatásból kiderült, hogy az 1980-as évek második felétől kezdve közéleti visszavonulásáig igen intenzív társadalmi munkát végzett, de az nem, hogy otthonában, szerettei között milyen arcát mutatta. Török László özvegye, illetve felnőtt lánya és két fia közül utóbbiak, ifjabb Török László és Török Péter vállalták a visszaemlékezést.

Azt mindketten egybehangzóan mondták, hogy édesapjuk közéleti szerepvállalásából – gyermekkoruktól kezdve – otthon nem érzékeltek szinte semmit, jóformán alig tudták, hogy a főfoglalkozásán kívül mi mindent végez a szadai közösség érdekében. Tudatosan a ház falain kívül hagyta a különböző megbízatásokkal kapcsolatos információkat.

– Azzal tisztában voltunk, hogy hosszú éveken át volt helyi képviselő, de hogy konkrétan milyen ügyekkel foglalkozott, azt sohasem említette. Nagyjából annyit észleltünk a közéleti szerepvállalásából, hogy megjelent a nyilvános eseményeken – tette hozzá Péter. – A személyisége eleve olyan volt, hogy nem szeretett semmivel sem dicsekedni, hiába volt köthető valamilyen siker, eredmény a munkájához, viszont nagyon szeretett segíteni másoknak. Ezt nézve még azt is megkockáztatom: ha életében merült volna fel ez a díszpolgári jelölés, lehet, hogy nem is fogadta volna el.

László azt mondta, gyerekként sokszor csak annyit érzékelt, hogy az édesapja reggel elment dolgozni, délután hazatért, aztán alig pihent, és máris a kertben folytatta a ház körüli munkákkal.

– Nagy teherbírású ember volt. Azt vallotta, csak akkor lehet biztos abban, hogy egy feladat el van végezve, ha ő maga teszi meg – legyen szó a saját munkájáról (családi kereskedőcéget vitt – a szerk.), a hobbinak is tekinthető otthoni kerti munkáról vagy éppen bármelyik társadalmi megbízatásáról. A tudást, a szaktudást, az ebből adódó eredményeket igazán nagyra értékelte, ellenben az urambátyám viszonyból fakadó előnyszerzéseket elítélte – említette László.

Azt is hozzátette, hogy ez a feszes, a mindenkori munka- és feladatvégzésre koncentráló maximalista életmód jellemezte leginkább az édesapját. Felhőtlennek szinte csak a ritka közös családi nyaralások alkalmával látta őt, amikor inkább vicces sztorikat mesélt vagy éppen együtt játszottak. De megmaradt benne egy későbbi, már felnőttként, huszonévesként átélt jó pillanat is.

– Apuval Krakkóban voltunk együtt, az egyik este megvacsoráztunk, majd átmentünk egy másik helyre és ott elég hosszasan beszélgettünk – mondta. – Amolyan apa-fia dolgok jöttek szóba, csupa-csupa komoly téma; nagyon jólesett, hogy ezeket átbeszéltük. Az is igaz, hogy vele csak komoly témákat lehetett megvitatni. Vagy éppen a fociról gondolatokat cserélni, merthogy az aktuális közéleti hírek mellett a foci érdekelte a legjobban.

Péter szerint a nyaralás és a kertrendezés mellett a főzés kapcsolta ki az édesapját, szerinte a pörköltje „világbajnok” volt. Felidézte: egyszer azt mondta neki, hogy ha nem ment volna egyetemre és nem lett volna belőle gépészmérnök, akkor minden bizonnyal szakácsként hozta volna ki magából a legtöbbet.

Felvetettük: látnak-e önmagukban valami hasonlóságot vele? László azt mondta, a higgadtságot alighanem tőle örökölte, de szerinte ő sokkal nyugodtabban viselkedett nála minden egyes pillanatban. Na meg – ahogy ő is tette – a munkáját igyekszik nem hazavinni, hogy az abból adódó esetleges feszültség ne terjedjen át a családra.

Péter egy rövid ideig nemcsak apa-fia, hanem főnök-beosztott viszonyban is volt az édesapjával, lévén a családi cégben egy ideig együtt dolgoztak. Ott tapasztalta meg, hogy az édesapja kiválóan szót értett szinte minden emberrel, ebből adódóan a konfliktuskezelése elsőrangú volt. Mind mondta, ezt a képességet próbálja maga is alkalmazni, kisebb-nagyobb sikerrel.

Mindketten informatikusként végeztek – emellett Lászlónak van egy igazgatásszervezői diplomája is –, jelenleg is ilyen munkakörben dolgoznak, édesapjuk gépészmérnöki tudását és pénzügyi tervezési affinitását inkább a nővérük örökölte. Szerintük a visszafogott személyiségükből is adódik, hogy olyan aktív társadalmi munkát sem végeznek, mint amilyen az édesapjukra volt jellemző.

Zárásként megemlítették, rendkívül büszkék arra, hogy a szadai díszpolgári címre méltónak találták az édesapjukat, a családi házban fő helyre tették ki a májusban kapott oklevelet.

Raffai Ferenc