„A segítségnyújtás sikerélménye éltet”
Petrák Árpád jelenlegi alpolgármester kapta az idei díszpolgári címet. Idestova 34 éve a szadai közélet aktív szereplője, így szemtanúként látta, hogyan alakul át a település környezete és társadalma. Mindemellett a közösség elszánt híve, amit olykor a családja elé is helyez. Interjú.
– Hogyan értesült a díszpolgári kitüntetésről?
– Az egyik, a témával foglalkozó bizottsági ülésen tudtam meg, hogy Gelle Róbert képviselőtársam javasolt a címre, gondolom, miután „átnézte” a múltamat. Előtte sem ő, sem más nem szólt nekem arról, hogy egyáltalán lehetséges jelölt vagyok. Meglepődtem, egyúttal nagyon megtisztelő, hogy végül a képviselő-testület nekem ítélte oda ezt a kitüntetést.
– Ez a bizonyos múlt elég régóta tart! Visszanézve az archívumokat, már az 1990-es legelső szabad önkormányzati választáskor szerepelt a neve a jelölti listán.
– Igen, akkor kapcsolódtam be a helyi ügyekbe, több éven át voltam képviselő, illetve alpolgármester is. Abban az időben
– kis túlzással – a szadai lakosság fele a rokonom volt, a másik felét meg ismertem a családi boltunkon keresztül, ilyenformán amikor csak lehetett, igyekeztem mindenkinek segíteni. Az önkormányzatba, illetve a képviselő-testületbe kerülve sokkal szélesebbek lettek a segítség lehetőségei, én pedig örültem, hogy még többet tehetek a szadai közösségért. Képviselőként is nagyon izgalmas időszak volt a szocializmusból a piacgazdaságba való átmenetet megélni, ahhoz a saját eszközeimmel hozzájárulni. Szada akkoriban szó szerint falusias környezetű volt, paraszti származású lakosokkal, és innen jutottunk el a ma már inkább polgári berendezkedés és környezet felé.
– Milyennek látta bennfentesként ezt a mintegy 34 esztendőt?
– Voltak lassabb, voltak gyorsabb fejlődési szakaszok, de a robbanásszerű lakosságszám-növekedéssel valahogy sosem számoltunk. És az ebből adódó következmények sajnos a mai napig érezhetők. Akkoriban a kárpótlás során nagyon sok család igényelte és kapta vissza a kommunista-szocialista érában elvett mezőgazdasági területét, de ezeket nem művelték meg, hanem – érthetően – eladták. Az ingatlanok jelentős részén pedig lakóházak épültek, ami lehetővé tette, hogy egyre többen költözzenek ide. Mivel az évtizedek alatt gyorsabban növekedett a lakosság, mint amilyen ütemben a természetes infrastrukturális igényeket (közintézmények, utak stb.) a mindenkori önkormányzatok képesek lettek volna kielégíteni, így sajnos mindig érezhető, látható volt a lemaradás. Még mindig nem értük utol magunkat, de bízom benne, hogy sikerülni fog.
– A gyarapodó közösségben erős és folyamatos az ön társadalmi szerepvállalása is – ezt is mutatja a múlt. A díszpolgári méltatásban a képviselő-testület ki is emelte: patronálja az óvoda alapítványát, támogatta a helyi néptáncegyüttest, hozzájárult a Tájház felújításához, segítette a helyi sportéletet, a borászegyletet, és időközönként adományokat gyűjtött; a felsorolás nyilván hosszan folytatható lenne. Honnan jött az önzetlenség, a mások támogatása?
– A szüleim „belém verték” ezt a szemléletet. Mindig mondták: az időseket tisztelni kell és segíteni nekik; ha például meglátok egy idős nénit, aki nem bírja el a csomagját, akkor vegyem át tőle. Ahogy a hölgyek iránti tiszteletet és a mindenkori előre köszönést is megkövetelték. Ha nem tartottam be a szabályokat, kaptam is a nyaklevest. Alapelvük az volt: nem az számít, hogy nekem mi a jó, hanem az, hogy az én viselkedésem, minden tettem, a személyem jó legyen és megfeleljen a helyi társadalomnak. Azóta is ehhez tartom magam. Például, amikor apám elhunyt, akkor a családtagokat, az ismerősöket megkértem, hogy ne vegyenek koszorúkat és virágokat, hanem az erre szánt pénzt tegyék egy adománygyűjtő dobozba. Az összeget pedig jótékony célra fordítottam, egy mozgássérültekkel foglalkozó szervezethez juttattam el. Ugyanezt tettem anyám halála után is: a perselyben összegyűjtött pénzből műsoros estet szervezhetett a veresegyházi idősotthon (ahol őt addig gondozták).
– Gondolom, a szülői neveltetés miatt gyerekként is ön volt a legaktívabb például az iskolában.
– Nem csak ott, az óvodában is mindent megtettem a csapatért. A nevelőimmel, a tanáraimmal is rendkívül jó emberi kapcsolatban voltam. Nem is olyan régen tudtam meg, hogy a szadai általános iskola egykori igazgatója, a néhai Gréti néni felkereste anyámat, és kérlelte, hogy ne szakmunkásiskolába, hanem egyetemre vagy főiskolára küldjön, mert az én személyiségemnek az való igazán.
– Visszatérve a félbeszakított gondolatmenetre: a sok jótékonysági akció, támogatás, kezdeményezés közül ki lehet emelni egyet, amire igazán büszke?
– Igen. Alapítója és a kezdetek óta tagja vagyok a Székely Bertalan Óvoda Kulturális Közhasznú Alapítványnak, ami mindig is a szívügyem volt és az is marad. Jó érzés, hogy a közreműködésemnek is köszönhetően sikeresen működik, hogy játékok, egyéb eszközök beszerzésével rendszeresen tudjuk segíteni a szadai gyermekek mindennapjait. A társadalomba való beilleszkedésüknek ez az intézmény az egyik első, kezdő szintje, nagyon fontos, hogy ez a közeg minél jobb színvonalú legyen.
– Ugyanakkor nemcsak köz(életi)szereplő, hanem magánszemély, családfő is egyben. Hol van a határ? Egyáltalán szétválasztható a kétféle élet?
– Ha van egy fontos családi ügy és van egy szintén fontos közügy, akkor általában az utóbbi élvez elsőbbséget, és ezt a hozzátartozóim rendszeresen nehezményezik is. De képtelen vagyok megváltozni. A feleségem mindig a fejemhez is vágja, hogy „te nem vagy normális”. Általában azt tartottam és tartom szem előtt, hogy ha a közösség egészének tudok közvetve segíteni egy-egy szerepvállalással, akkor az a közösség életminőségének javításához is hozzájárul, ez pedig jó a gyerekeimnek, unokáimnak egyaránt.
– Sohasem csökkent az aktivitása?
– Nem, soha, a segítségnyújtás, az abból adódó sikerélmény éltet, adja az energiát. Sőt, most egy kicsivel többet is bevállaltam: a polgármester úrral egyeztetve arra jutottunk, hogy a heti egy helyett heti két napot töltök majd a hivatalban. Ugyanis sok olyan „nehezebb” ügy felgyűlt, ami a személyes közbenjárásommal, a kapcsolatrendszerem mozgósításával talán megoldható.
– Polgármester soha nem akart lenni? A tisztség illene a köz iránti elkötelezettségéhez.
– Volt, amikor elindultam a posztért, de nem választottak meg. Nem bánom. Meg aztán jól prosperált a vállalkozásom, abból éltem, nem mertem volna beáldozni az élvonalbeli helyi politizálásért. Minden úgy volt jó, ahogy eddig történt.
– Hol van most a díszpolgári oklevél?
– Otthon, az egyik szobában a szekrényben.
– Mit érez, amikor ránéz?
– Azt, hogy rendkívül büszke vagyok. Remélem, megérdemeltem.
Egy másik szívügy
Petrák Árpád az óvodai alapítvány után egy újabb fontos közügyet vállal fel az októbertől képviselőtársává avanzsáló dr. Vada Edina állatorvossal együtt. Ez pedig a felelős állattartással kapcsolatos ismeretek minél szélesebb körhöz való eljuttatása.
– Anyám az állatok iránti felelősségérzést is belém nevelte. Azt mondta, „ha háziállatot tartasz, akkor az állat az első, mert ő nem képes gondoskodni magáról, akkor eszik, amikor te enni adsz neki, te meg akkor eszel, amikor akarsz”. Így is történt, először az állatnak adtam enni, aztán megreggeliztem én, majd elballagtam az óvodába, az iskolába. És ez most is így van: reggel ébredés után megetetem a nyulaimat, utána ők is nyugodtak és én is nyugodtan reggelizem. Azt tapasztalom, sajnos Szadán nagyon kevesen érzik át, hogy mit jelent állatot tartani, milyen felelősséggel jár éveken át vigyázni, együtt lenni, élni egy kedvenccel. Nyilván szakemberként Edina ennek a témának a legfőbb tudója, ugyanakkor ez nekem is egy szívügytéma, így mindenben segítek neki a cél érdekében.
Raffai Ferenc