„Büszke vagyok erre a házra!”
Kevés olyan színvonalú tájház van az országban, mint a szadai – jegyezte meg Galambos Gáborné szakmai vezető minden elfogultság nélkül. Olyan egyediségek láthatók benne, mint a kacamajka, a vizes lóca vagy a rékli.
Nagyon sok magyarországi településen probléma, hogy eredeti állapotában alig maradt fenn az egykori vidéki paraszti kultúrát, életmódot megőrző klasszikus épület – jellemzően a mindenkori tulajdonosok nem érezték ennek megtartását fontosnak, így az idő és az enyészet megtette hatását.
Ahol megmaradtak ilyen magán- vagy közcélú épületek, az főleg a gondos gazdáknak vagy éppen a helyi önkormányzatoknak köszönhető. Utóbbiak vállalták azt a nemes feladatot, hogy tájházként, afféle helyi múzeumként tartják fenn, amelynek kapui időről időre kinyílnak a benne rejlő korabeli kincsek iránt érdeklődő helyi lakosok vagy távolabbról érkező vendégek előtt. Szada is ebbe a sorba illeszkedik: az önkormányzat 2008-ban vásárolta meg a Dózsa György úti – az 1850-es években felhúzott – ún. középparaszti portát erre a célra.
Mivel az évek során a település lélekszáma folyamatosan bővült, talán vannak olyanok, akik előtt ezen – a mára szépen felújított, eredeti állapotát és felosztását többé-kevésbé megőrző – épület nem vagy kevésbé ismert, így megkértük a Szadai Tájház szakmai vezetőjét, Galambos Gáborné Ilonka nénit, hogy mutassa be, miket is rejtenek a falak, a helyiségek.
– Az 1970-es évek végétől kezdődött a hagyományos paraszti élet tárgyainak gyűjtése, elsősorban a Tájház első vezetője, Cziberéné Szító Mária tanítónő tevékenysége folytán. Majd az én elődöm, a tavaly elhunyt Novák Lászlóné, Gréti tett hozzá etnográfusként nagyon sokat a szakmai színvonal kialakításához. Én és mostani munkatársaim fontosnak tartjuk, hogy a hagyományos település értékei ne vesszenek el, a régi szadai családok továbbra is otthonosan érezzék magukat. Másrészt az újonnan beköltözők is tapasztalják meg, hogy egy még mindig élő, szerves közösség fogadja/fogadta itt őket – mondta Galambos Gáborné.
„Körjáratunkat” az egykori nyári konyhánál kezdtük, amely alkalmanként kézművesműhelyként működik. A hagyományosan hármas osztatú főépületben középen a konyha (benne a vizeslócával, a különböző edényekkel és a nem korabeli, de annak ható főzőhellyel), balra az ún. első szoba, jobbra a hátsó szoba található. Az első szobában többek között a népviseletbe öltöztetett babák, a férfiruhák tárolására szolgált láda, a női ruhák elrejtésére használt sublót mellett Ilonka néni olyan kincseket is mutatott, mint a lomtalanítás elől kimentett, gyolcsból készített sublótterítő, Ilonka néni nagymamája által használt, legalább 90 éves kendő, a kacamajka (ami női kabátka), vagy éppen a rékli (ami ugyancsak női felsőruha). A hátsó szoba jelenleg az időszaki kiállítások helye, amelynek díszei az egyedi fényképkollekciók: az első világháború idején készült műtermi fotók Hirling Ernőtől, Gönyey Sándor etnográfus felvételei az 1930-as évekből és a 2003-ban Fuszenecker Ferenc és Lőrincz Ferenc által megörökített „Ezredvégi szadai arcok”.
Az épület hátsó része ma már rendezvénytér, ami össze is köti a nyári konyhát és a főépületet. Ebben a részben lelhető fel a néhai Fábi József cipész egykori cipészműhelyének szinte valamennyi darabja, eszköze, illetve az utolsó szadai kovácsmester, néhai Tóth Sándor hagyatéka, a komplett, működőképes kovácsműhely is. Hátul, a nyári konyha mögött pedig a régi mezőgazdasági eszközök, mint a terménydaráló, a különböző ekevasak díszelegnek – ahogy Galambos Gáborné mondta, e terület még rendezésre vár, szeretnék jobban áttekinthetővé tenni ezeket a kincseket.
– Az a feladatunk, hogy megőrizzük az összes itt lévő értékeket, szellemiséget, és tovább örökítsük az utókornak – jegyezte meg Ilonka néni. – Büszke vagyok erre a házra! És nem azért, mert én vezetem, és mert harmincévnyi munkám van benne, hanem, mert több tájházat láttam az országban, és a tapasztaltak alapján nyugodt szívvel állíthatom, hogy igen színvonalas a mi tájházunk!
Előttem az utódom
Galambos Gáborné mellett Antal Édua volt a másik „tárlatvezető”, aki egyébként igyekszik minden alkalmat megragadni ahhoz, hogy bővítse a Tájházzal kapcsolatos ismereteit. Az intézményt működtető Kulturális Alapítvány Szadáért kuratóriumának döntése értelmében ugyanis várhatóan április 1-től ő veszi át Ilonka nénitől a szakmai vezetői tisztséget. Mint mondta, szülei ugyan Erdélyből származnak, ő maga születése óta szadai lakos, a néphagyomány iránti érdeklődését, szeretetét pedig szüleitől „örökölte”. Hozzátette, a felkérésnek nagyon örült, és mindent megtesz azért, hogy mindkét elődjének méltó utóda legyen.
RF