Messzire vitte a szadai és a magyar népművészet hírét
Hatalmas siker övezte dr. Dulai Sándorné hagyományőrző hímzőmesterkurzusát Biskekben, Kirgizisztán fővárosában. A „főszereplőt” a helyi magyar nagykövetség hívta meg a május 17-i helyi Múzeumok Éjszakája-programra. Dulai Sándorné élménybeszámolója következik.
A meghívást azért kaptam, hogy beszéljek a magyar népművészetről, annak értékeiről, mai megítéléséről. Részletesebben a kalocsai, a matyó, a palóc és a nyugat-dunántúli hímzésekről meséltem. A programnak része volt a hímzéstanítás is. A Kirgiz Állami Képzőművészeti Múzeumba tervezett magyarhímzés-mesterkurzust megelőzően a magyar nagykövetségen különleges találkozót tartottak. Itt a kirgiz kulturális és tudományos élet képviselői – a Kirgiz Köztársaság Hagyományos Kultúra és Művészetek Tudományos Kutatóközpontja, az Állami Orvosi Egyetem, az Eurázsiai Nemzetközi Egyetem vezetői és munkatársai, tudósok, kutatók, kézművesek és diákok – gyűltek össze. Az erre az alkalomra összeállított kis kiállítás lehetőséget kínált arra, hogy az érdeklődők a hímzéseket, előnyomott mintákat kézbe fogva, alaposabban, közelről tanulmányozhassák a magyar motívumokat, öltéseket, színhasználatot. Meglepetésemre és természetesen örömömre nagyon sokan jöttek el, megtiszteltek őszinte érdeklődésükkel, kérdéseikkel, figyelmükkel. A beszámoló után mindenki kipróbálhatta az előre előkészített hímzéseket, megmutattam az úgynevezett előnyomás menetét is.
A biskeki Múzeumok Éjszakája esemény alkalmával a Kirgiz Állami Képzőművészeti Múzeum – amely ebben az évben ünnepli fennállásának 90. évfordulóját –, a helyiek elmondása szerint, még a szokottnál is több látogatót vonzott. A kirgiz hímzést, a szajmát művelő és kedvelő közönség élénk kíváncsisággal fordult a magyar kézimunka-bemutató felé. A mesterkurzuson érdeklődők sokasága ült az asztal köré, és válogatott a neki tetsző kis minták között, hogy kihímezze azokat. A múzeumban kiállítás is volt a már említett témákban, különösen sokan voltak kíváncsiak a nyugat-dunántúli, gyapjúfonallal készült hímzésekre. Késő éjszakáig dolgoztunk közösen, gyerekek, fiatalok, idősebbek, közben rengeteg fotó készült, beszélgettünk, ismerkedtünk egymással. Megható volt látni, ahogy egy anya, ölében kisgyermekével és mellette szorgoskodó nagyobb csemetéjével egész este csak hímzett és hímzett, mindaddig, amíg el nem készült a darabjával.
Nagy érdeklődést váltott ki a rajtam lévő szadai népviselet is, amit természetesen be kellett mutatnom. Nem volt könnyű dolga a tolmácsnak, hiszen a ruhadarabok neveinek nincs megfelelője az orosz nyelvkészletben, leginkább körülírással tudta lefordítani. Mindkét eseményen megható érdeklődéssel, figyelemmel vettek körül.
Újságíró férjemmel voltam együtt, gyakran előfordult, hogy az utcán séta közben megszólítottak bennünket, azt kérdezve, honnan jöttünk, hol van Magyarország. Élmény volt az is, hogy a több évtizede nem beszélt orosztudásunkat ismét elővettük és használtuk.
Nagyon szép utunk volt. Hetekkel a tartalmas, élményekben gazdag napok után még mindig az emlékek bűvkörében élünk…
